A leggyakoribb csúszás forrása nem egyetlen lassú hatóság, hanem a rossz sorrend. Ha a projekt a berendezéssel vagy magával az engedélykérelemmel kezd, olyan műszaki paraméterekre szerződik, amelyeket a hálózati oldal később felülír – és az újratervezés a legdrágább visszalépés, mert a már megkötött szerződéseket és ütemterveket bontja meg.
A második forrás a hálózati eljárás átfutása. Ennek időigénye az engedélyes ütemezésétől és a hálózat állapotától függ, nem a projekt tempójától. Ezt nem lehet „siettetni”, csak korán elkezdeni. Ezért a csatlakozási igény és a dokumentum az első lépés, még a berendezés méretezése előtt.
A harmadik – és rendszeresen alábecsült – forrás az akkreditáció időigénye. Ez önálló, hosszú eljárás, amelyet a projekt ütemtervében külön mérföldkőként kell kezelni. Aki a záráshoz tolja, a legértékesebb, szabályozási bevételt hordozó réteget kockáztatja – akár úgy, hogy a létesítmény kész, de piacra lépni még nem tud.
A három csúszásforrás közös tanulsága, hogy az idő nem a hatóságon múlik elsősorban, hanem a tervezés sorrendjén. A helyes sorrend – hálózat, engedély, akkreditáció, az utóbbi korán indítva – nem lassít, hanem megelőzi a legdrágább veszteségeket.
Érdemes a három csúszásforrást együtt, egyetlen ütemtervben kezelni, nem külön szálakon. A hálózati eljárás és az akkreditáció párhuzamosan futhat, miközben az engedélykérelem a hálózati keret igazolt paramétereire épül. Így a leghosszabb átfutású elemek egyszerre haladnak, és a projekt teljes átfutása nem az elemek összege, hanem a leghosszabb egyetlen szál.
A gyakorlati tanulság egyszerű: az időt nem a hatóság sürgetésével, hanem a helyes sorrenddel és a korai indítással lehet megnyerni. Egy jól ütemezett engedélyezés esetén a műszaki készültségre a hatósági és a szabályozási feltételek is megvannak, és a tároló azonnal működőképes – nem hónapokkal a kész létesítmény után várakozik egy hiányzó belépőre.